#mkbtklub

Yu-Barta Erika

Egerben születtem. 1991-ben végeztem Szegeden a Tömörkény István Gimnázium és Művészeti Szakközépiskola kerámia szakán - a kerámiázás, mint "hétvégi alkotó tevékenység" azóta is jelen van az életemben. 1996-tól az Eötvös Lóránd Tudományegyetem hallgatójaként kínai, mongol, politikaelmélet és kulturális menedzser szakokon folytattam tanulmányokat. Pekingben a Pekingi Nyelv és Kultúra Egyetemen (BLCU, 1997-1998), valamint a Pekingi Tanárképző Egyetemen (BNU, 2002) vettem részt részképzéseken. Orientalista (sinológus) diplomámat 2001-ben szereztem. Jelenleg Budapesten élek a családommal.

Kínával a kapcsolatom közel 30 éve kezdődött, amikor Szegeden beiratkoztam egy tajcsi tanfolyamra, és megismerkedtem a kedves kínai oktató fiúval. Azóta ő a házastársam, és lehetőségem van évente néhány hónapot Kínában tölteni (legalábbis ez volt a megszokott a világjárvány kezdetéig...) - a világ legnépesebb országát így a második otthonomnak mondhatom, amelyet azt hiszem, most már nem csak ismerek, hanem értek is. A boldog egyetemi évek után, továbbra is a hazánkban élő kínai közösség közelében lehettem, közülük sokukat komolyabban is megismertem és sok barátot is szereztem. 25 éve munkálkodom a kínai-magyar kapcsolatok előmozdítása és fejlesztése érdekében, kínai-magyar tolmácsként, idegenvezetőként, nyelvtanárként és fordítóként. Jelenleg a kulturális kapcsolatok erősítése érdekében tevékenykedem, szabadúszó fordítóként elsősorban kortárs kínai írók regényeit, novelláit, kínai költők műveit fordítom magyar nyelvre, illetve a magyar kiadású könyvek összeállításában és szerkesztésében veszek részt. Nemzetközi fordítói és kiadói konferenciák meghívottjaként részt vettem például a Xichang Nemzetközi Költészeti Fesztiválon 2016-ban, vagy az SFLTP Fordítók és kiadók nemzetközi konferenciáján 2017-ben stb. Irodalmi, kulturális rendezvények szervezésében veszek részt, a legjelentősebb talán a 2017-ben az Országos Széchényi Könyvtárban az MKBT társszervezésében megrendezett Kínai-magyar költészeti est, amelyen kínai kiadók képviselői, magyar sinológusok és irodalmárok is jelen voltak.

Jelenleg a Pekingi Idegennyelvi Egyetem Idegennyelvi Kiadó (Foreign Language Teaching and Research Press, BFSU - FLTRP) és a Kossuth Kiadó Budapesten létrehozott kínai témájú szerkesztőségi irodáját vezetem 2018-tól. A szerkesztőségi munka keretében a célunk, hogy a kínai kultúrával kapcsolatos műveket megjelentessük magyar nyelven, illetve magyar szerzők műveit ismertessük meg a kínai olvasóközönséggel. Számos kiadványunk megjelent, több témában is, amelyeket például a 2019. évi Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon is bemutattunk.

A teljesség igénye nélkül néhány könyvünk:

• C. Q. Wu: Imígyen szóla Laozi, filozófiai témájú könyv, fordította Madaras Réka
• Su Tong: Rizs, regény, fordította Zombory Klára
• Mo Yan: Élni és halni végkimerülésig, regény, fordította Kiss Marcell
• Yu Hua: A véradó krónikája, regény, fordította Zombory Klára
• Yu Zemin: Papírakvárium, regény, fordította Mohr Richárd,
• Tizenkettő mögött - Mei Er válogatott versei, verseskötet, fordította Yu-Barta Erika
• A kínai gondolkodás és kultúra alapfogalmai I-II. kötet, filozófia, fordította Madaras Réka stb.

Fontosabb fordításaim:

• Yu Zemin: Az angyal fogkeféje
• Shandongi Han-kori kőrajzolatok gyűjteménye (Kalmár Évával közösen)
• Én, a hópárduc - Jidi Majia válogatott versei (Rácz Péterrel és Szőcs Gézával közösen)
• Kínai újévi képek gyűjteménye
• Ahol megdermed a tenger - Yang Lian válogatott versei
• Cao Wenxuan: Bronz és Napraforgó
• Tizenkettő mögött - Mei Er válogatott versei
• Repedező Bolygónk - Jidi Majia válogatott versei
• 40 év 400 felejthetetlen pillanata - fotóalbumsorozat stb.

OLVASS BELE!

Lu Min (鲁敏): Kézbesíthetetlen szerelem (此情无法投递)

/munkacím/ 

Fordította: Yu-Barta Erika

/Részlet a regényből. Megjelenés alatt/

Sijia a saját életével kapcsolatban általában feltalálta magát, nem volt szüksége, hogy erről másokkal beszéljen. Az "erőszakesztétikával" való együttélést illetően azonban kissé elbizonytalanodott. Ezért úgy döntött, hogy elmegy a mostohaapjához.

Aznap, miután megmutatta a "tetovált testét", és látta, hogy Sijia nem csak ettől, hanem a tőle kapott bizalomtól is megrémült, "erőszakesztétika" gyorsan felvetette, hogy költözzenek össze, és éljenek együtt. Nagylelkűen és világosan beszélt, gazdasági, kényelmi és társasági szempontból, ami első hallásra olyan egyszerűen hangzott, mintha két egyetemista diáklány összeköltözéséről lenne szó... Sijia azonban tisztában volt azzal, hogy ez az "együttélés" más lenne, mintha egy diáklánnyal lakna együtt, az ő esetükben ez gyakorlatilag a test és a lélek egységét jelentené, és ha ebbe belemegy, akkor hogyan fordulhatna vissza?

Tudat alatt jutott eszébe, hogy hazamegy. Lelkileg volt erre szüksége, erre a szokásos eljárásra, hogy a családjával beszéljen. De valójában maga is tudta, hogy az "erőszakesztétikával" történt dolgokról egy szót sem fog szólni senkinek, arról nem is beszélve, hogy hol van az ő családja? A mostohaapja egyedül élt, az anyjával meg a "kis fekete csokornyakkendőssel" ritkán találkoztak... Akkor már jobb a mostohaapja, aki amióta elvált, egyre kevesebbet beszélt, mintha minden egyes szavát hússá akarta volna változtatni, amit végülis Sijia egészen megkedvelt. Különben meg, ez az eljárás csak annyit jelent, hogy üldögél egy kicsit a mostohaapja által készített húsleves illatában, a hatalmas teste leple alatt, és ezzel le is van tudva a dolog.

A következő napra esett a választása, ugyanis "erőszakesztétika" tetoválásszerű hegei folyton ott lebegtek a szeme előtt, és az "együtt lakás" kérdése is nyomasztotta, ami miatt meg napközben nem tudott aludni, ezért délben felkelt, és eldöntötte, hogy "hazamegy" látogatóba.

Délidőben a katonai lakónegyed területén minden épület, az átjárók és a folyosók nagyon csendesek, és minden makulátlan tiszta, mint egy szokatlan álomban. Sijiát furcsa hangulat kerítette hatalmába, és úgy tűnt a számára, hogy délben meglátogatni a mostohaapját nagyon rossz döntés. Sijia habozott, és vissza akart fordulni, de eszébe jutott, hogy már vagy két-három hónapja nem látogatta meg a mostohaapját. Oh, persze, ami elmúlt, az elmúlt.

Sijia becsöngetett, de nem jött válasz, talán szundikál a mostohaapja. Sijia elővette a saját kulcsát, és kinyitotta az ajtót. A lakás is csendes és üres volt. Bekukucskált a mostohaapja szobájába, és bizony, a férfi az ágyon aludt, paplannal szépen betakarva, ruhája az ágy előtt hevert.

Ne szólj neki - valójában csak egy kicsit üldögélni akart, csak szüksége volt a hazamenésnek erre a cselekvésére. A nappaliban a régi kanapéra ült le, amióta az eszét tudta, itt volt ez a kanapé, rugózása ugyan már erejét vesztette, és ha ráült, mindig olyan érzése volt, mintha a földre esne, de Sijia nagyon szerette ezt az érzést. Most is belezuhant, és miközben körbenézett, önmagán és "erőszakesztétikán" gondolkodott.

A lakás valamennyi részében megmutatkozott az egyedül élő idős ember rendetlensége és tetszőlegessége - egy kis teázóasztalon borotva, távirányító, teásdoboz, vécépapír, leveses kanál, fél tucat megpuhult banán és egyéb dolgok. Meg a régimódi lapozós naptár, amit mostohaapja szeretett, Sijia amint meglátta, hogy két nappal ezelőtti dátumnál jár, rögtön letépett két oldalt.

De amint a tépő mozdulatot befejezte, Sijia hirtelen úgy érezte, hogy valami nincs rendben - a naptáron a mostohaapjának minden este, lefekvés előtt át kellett hajtani egy lapot, hogy be tudja fejezni a napot, Sijia soha nem látta, hogy elfelejtette volna. Hogy hogy most két lapot is ott felejtett?

Sijia beleszagolt a levegőbe, furcsa, hogy hogy nem érzi a hús és a zöldség ismerős illatát? Régebben, valahányszor hazajött, a mostohaapja ha nem éppen főzött, akkor főzni készült, egyszóval mindig érezni lehetett a hús markáns és a zöldségek könnyű illatát, melyek elválaszthatatlanok voltak a mostohaapától, ez az otthon jellegzetes illata... Ma délben azonban, éppen ellenkezőleg, Sjiia valami más szagot érzett, ami számára leírhatatlan volt, és nem volt olyan jó, hanem mintha valami megromlott volna, vagy megrohadt volna.

Illetve... Amióta az utóbbi években meghízott, a mostohaapja mindig horkolt, amikor aludt, és minél kövérebb lett, annál hangosabban, hogy az ember szinte beleremegett, az a hang az egész lakást betöltötte. Most viszont, túl nagy csend van!

Sijia berohant a mostohaapja szobájába, az ágya elé, de megbotlott az ágy előtt heverő ruhákban, és elesett. Amikor felnézett, a párnája előtt egy kupac hányást vett észre, ami már majdnem megszáradt. Sijia kinyújtotta a kezét, hogy meglökje mostohaapját, de amit megérintett, az egy merev test volt.

A mostohaapa, aki Sijia lánykorának szerelme és igazi hozzátartozója volt, két nappal ezelőtt, éjjel, kövér lélegzésében hirtelen megszűnt létezni.

Sijia lassan felállt, és kijött a mostohaapja szobájából, léptei lebegtek, mintha a Holdon járna... Körbenézett a fényes, csendes délidőben, és a pici, ismerős lakás lassan olyan lett, mint egy utca az éjszakában, üres és sötét, óriási huzat támadt, ami süvítve cibálta az embert, s mindenféle dolgot magával rántott, de nem falevelet, homokot vagy kavicsot, hanem egy-egy darabot a régi időkből: a mostohaapa a haját fonja; izombújócskát játszanak; ő és a mostohaapja kergetőznek éjjel az utcán; a mostohaapja feltakarítja a másnapos hányását; a vázlatrajz, amelyet mostohaapja a párnája mellé tett az esküvője előtti este... Sijia a keze ügyébe eső dolgokba kapaszkodva visszatántorgott a kanapéhoz és lerogyott, nézte a dühöngő szélben​táncoló múltat, és tudta, hogy amint a vihar elvonul, ez a család már csak névleg fog létezni... Hadd nézzem még! Minden részletében, minden képet, állj meg kicsit, ne menj még, hadd menjek vissza a gyerekkorba, a kamaszkorba, abba az életbe, amikor a mostohaapámmal éltem, vissza a tizennyolc éves korom előtti időbe......

Az idő lassan vánszorgott, Sijia ült a kanapén... Az ablakon kívül alkonyodott, a mostohaapja testének szaga olyan émelyítő volt, mint a duriáné. Az udvarról lassan emberi hangok kezdtek beszűrődni... Sijiát mintha megbabonázták volna, képtelen volt megmozdulni, és még ha hosszú éjszaka jött is volna, inkább belefulladt volna, ennyi egy élet...

FOTÓALBUM